Fura hangulat lett ma rajtam úrrá. A hangulatok tünékenyek, de mégis tudjuk, hogy nagyon mélyek, ha meghallgatjuk az üzeneteit. Csalogatom magamban magamból elő ezeket az üzeneteket.

Mi akar most nekem, másoknak üzenni?

Az anyai lényemben van valami szépség, valami édes szomorú? A tanult egyénemnek kezd lenni valami új fizimiskája? Kezdem összerakni a mit ér a tudásom kezdetű faggatózó, rigmusos, kötekedő, de minimum évődő szólamokat? Az egyedül lenni miért nem magány, de mégis az, ha értem a magány szépségét? A sok-sok múltbéli kacérkodó próbálgatások, hogy elhiggyem magamnak, én teszem és nem más, kezd valahol szélnek ereszthető elvárás lenni? 

Azt hiszem egyik sem és mindegyik. Nem ez most a fókusz.

A fókuszban az van, hogy nem fáj a szülő családomnak integetni. Nem fáj, hogy távolabb van az anyám és ezzel talán mégis a legközelebb, mint valaha volt. Látom őt, ahogy elhagyott, mert magával bután megalkudott és ahogy kalamajkát indított az egész családban a gyerekei között. Ő volt bizonytalan. Ő volt törékeny. Ő az még most is, 80 fölött egyre inkább. De mégis lehetne talán még mindig, hogy magára találjon. Még talán van ideje, mielőtt elmegy. Nem az én dolgom eldönteni.

Visszahagyott nekünk egy nyafogó, kezelhetetlen helyzetet. Mert anyám nem tudott anyám lenni. Nem tudott, mert nem volt ereje csak 95%-ig. 95 %-ig volt minden rendben. Az 5% az a minőség, ami az anya legigazibb minősége. A feltétel nélküli szeretet. Ezt nem tudta. Féltette magát, félti most is. Fél a halál előtt, nem tud rendesen aludni. Szeretne megalkudni a halállal, egyezkedik. Ne legyen mások terhére, ő a szuper anya. Közben spekulál, hogy ússza meg az életet még a várható kínoktól. Hogy lehet majd, hogy a sok betegséghez olyat szedjen össze, ami nem szögezi sokáig ágyhoz, nem kéri a hozzátartozók figyelmét, neki nem fáj, nem kell megélnie, hogy bizony jön érte a halál. 

Szeretné ezt megúszni. Pont úgy, ahogy az anyaságba sem tudott 100% -ig beleállni. Félt, hogy kitől kap milyen pofont, melyik gyereke hogy fog visszaütni, megsértődni, megbosszulni, ha ő meri magát vállalni. Ráadásul a fél világ volt ellene, legalábbis pont senki sem segített. Így most ezek a gyenge határral felnőtt gyerekek értelmezik az ő életét, s neki kell nekik értelmezni az ő életét.

Nem megy. A halál előtt piszok nehéz. Mikor jön? Lehet, hogy még 10 év? lehet, hogy 20? Ezek a számok pont olyan fenyegetőek, mintha hónapokat, heteket számolna.

Most mit ér az élete? Azt kérdezném tőle, ez most miért kérdés? Rengeteg jó dolgot, élményt birtokolhat, akár csak azt is, hogy úgy jutott el idáig, hogy nem volt katasztrófa az életében. Persze volt sok nyomás, sok belső elzárkózás. Ezért van rengeteg szervi baja, gyakorlatilag egyik sem egészséges. De egyik sem halálos. Rengeteg a gyógyszer, rengeteg vele a kérdés, meddig tartják ezek benne a fonalat, meddig viszi egyedül még tovább? Mennyitől szerencsétlen, mennyinek hálát adhat.

A legrosszabb lehet, hogy nem fekete-fehér semmi, pont legbelül dől el, hogy tudsz-e örülni a szépnek, vagy vágyod a fekete erős börtönét.

Szóval anyám kínlódik a halál előtti egyezkedés lehetetlenségének megbékülésével, én meg azzal, hogy mennyit ér a nő, ha nő.  Nehéz felkelni reggel az ágyból, kimenni és elhinni, hogy a mai nap lesz valami új, vagy legalább valami régi szép, s hogy nem pont egy lépéssel halad afelé, amit nem akar. Nehéz. Értem én.

Bennem mégis az a kérdés, hogy mennyit ér a nő, ha nő? Azt éltem meg, hogy pont annyit, amennyi. Amennyire taksálja magát, amennyire bízik magában. Ha ez megvan, akkor nem marad kérdés, hogy mikor fog még mi történni, aminek még meg kellene lennie, vagy el kellene kerülni. Akkor az van, ami van. Akkor vannak újdonságok, mert rálátsz a tegnap nem észrevett dolgokra is. Akkor vannak szépségek, mert éled a természet csodáit, mely beléd is mindig befúrja magát. Azt hiszem, akkor a halál is szépség. Azzal ahogy Te érted érkezik. Ha lassan, akkor elgondolkoztat. Ha gyorsan, akkor elemel. Közömbös nem lesz se Neked, se a halálnak.

Ez egy kockázat és ahogy minden kockázat maga az élet, a nem-kockázatban halott lenne. Amit előre tudsz, az a nem-élet.

Hogy mondjam hát el ebben a különös hangulatban, hogy vagyok nagyon távol anyámtól és hogy vagyok nagyon közel? Döbbenet van az arcomon. Csodálkozással vegyesen. Belül pedig átjár a nyugalom. Van, amiért anyámnak hálás vagyok, pontosabban nagyon sok mindenért. Ezt a pillanatot is ő idézte rám, csak épp már egész napja tart. Engem is tart.

Nem zavar,megtart a kérdés. Az a kérdés, amit ő nem tett fel magának. Én meg örülök, hogy rajta keresztül, az ő példáján keresztül megélhettem a kérdés előbányászását és a vele való munkát.Ezért vagyok tőle nagyon távol. Viszont nagyon közel is, mert fel merem tenni helyette, az ő sorsára is rátéve ezt az olvasó szemüveget.

Azért a végső kérdés, hogy mennyit ér egy nő, tompán hajladozik bennem. Vajon miért marad kérdés ez? Másrészt, hogyne, az alapkérdés mindig ez, ennél fontosabb nincs, mint hogy megélhessem, mennyit ér a nő. Nem én, a nő. Mert én a nő vagyok, nincs bennem másik egység. Illetve van, a férfi. Használom szinte az összes elemét, kb. 95%-ig. De a nőét 100-ig...