Hosszú és nehéz az út a gyermeknevelés célkeresztjei között tántorogva. Hol azt hiszed, soha el nem érhető, hol azt, hogy nem is mérhető. Hol máris megérkezettnek hitted magad, de egyszerre nagyot zuhansz vissza az időben, mert csak hitted, hogy meglépted. Hol észre sem veszed, hogy mi lett volna a dolgod, hol... S mégis iszonyú boldogság juthat hozzád, érhet el, ha figyelmesen kalandozol, s a nevelés célkeresztjét mered magadra is felrajzolni.

Felléphetek a lépcsőn, ugrálhatok szikláról sziklára, merülhetek folyóba és állóvízbe, megkereshetem az erdő legmélyebb rejtekét és a nyílt szépséges virágú rétet, de bezsákolhatom magam valami civilizált sötét odúba rövidebb, hosszabb időre, egyre megy. Szerzem a pontokat az életben maradáshoz, mások életben tartásához, túléléshez és megéléshez. 

Boldogság! Ez a legszebb mánia, amit nem szoktunk szerencsére utálni. Elhagyni sokszor, sőt a hiányát is. De gyerekekkel azt hiszem nem lehet elhagyni! Amikor szomorú, sötét órák jönnek, amikor nem látszik miért kellene bármilyen emelkedettebb sziklát keressek, bármilyen erdőt, rétet szagoljak és merüljek meg, hogy belső rezgéseimben megéljem, hogy erős vagyok, akkor jön valami: figyelés rájuk!

Nem tudom miért van ez így, miért figyelsz előbb-utóbb úgyis rájuk! De történik, nem kell rajta dolgozni. Mintha csak legyintgetnének az angyalkák. Az angyalkák, akik bennük vannak. Mikor megszülettek, őket nevezted annak. Most meg ők adják azt, amit akkor át sem gondoltál. Csak annyit tudtál, hogy meleg van, napfény van, mert itt vannak Veled, Veletek. Most is itt vannak, az angyalkák is itt vannak, mélyen, a sok év alatt felnőttek az angyali arcok. Felnőtt benned is valami. Velük nőttél tovább, pedig azt hitted már szüléskor is felnőtt voltál.

Kiment a vízhez, egy fából készült szép kis móló volt, hosszan benyúlt a vízre. Ott kezdődött valami újra. Ott a víz tetején, a móló hosszú egyenese után. Ha kiment, valamiért mindig ott volt a lelke. Valahol elől, lebegve ment a víz fölött, egyedül. Körötte pára és fényjátékok, lepkék, bogarak surrogtak. Lehajtott fejjel jött vissza, mert valamit mindig otthagyott, amikor lelépett a falécekről a földre.

Ez gyakorlatilag egy önkínzás? Töltekezik a lelkem, de amikor már nagyon megtelt, s annyira tele van, hogy menekülnöm kell, akkoris fáj otthagyni. Fáj otthagyni azt, ami egyébként már sok is volt egyedül.

Visszamegyek a családomhoz, úgyis várnak, tudom. Akkor is, ha szúrós, morcis megjegyzéseket kapok. Akkor is, ha én is ezt adok, mert még kint maradt a mólón egy részem, a hülye, s most rendetlenkedik itt nekem, nem értem miért csinál feszkót. Kell a másnap, vagy kell az óra, hogy a hülye részem felolvadjon és már ne lehúzzon, de átadja mindazt a szépet, amit csak ő tud bezsákmányolni, a hülye.

De most mi van? Az egész családban meg én vagyok a hülye? Biztos, legalábbis sokszor csak ezt hiszem az én kis egómmal. De azért látszik, hogy a többiekben is van az a kis huncut hülye, a gyermek, akit ha nem nevelünk meg, megmarad boldog gyermeknek, a mólón.