Nehéz élmény, amikor öregebb leszel, mármint amikor közeleg a születésnapod. Ez egy kicsit a számvetés ideje, akkor is, ha nem viseled magadon az önfelfedezés célkeresztjét.

Szép nyári nap lehetett, amikor világra jöhettem. Ma azt gondolom, csak így lehetett. Messze és messze szálltak a madarak, nőttek a fák a májusi esőtől, hajladoztak a növények a szél finom leheletétől és az emberek, állatok tették a dolgukat. Én is tettem a dolgom, világra jöttem.

Azóta semmi nem változott, csak botorkálok ugyanebben a képben. Azt hiszem ez nem is nagyon zavar, mármint, hogy így és az örök változások körforgásában vagyok.

Egy valamit szeretnék csak tudni. Miért vagyok én is benne? Nem lehetett volna kimaradjak belőle? Mi az az indok, amiért kellek itt ebben a halomban.

Születtek gyerekeim. Ők abszolút igazolják, hogy van dolgom. Ha addig alibinek vettem volna az életem, onnan kezdve már valóság. Kellek, az életem nem helyettesít valami mást, hanem konkréttá vált, igényeltté, valakiknek fájna, ha nem lennék. S nekem is fájna már nem lenni. Nagyon fájna.

Ezért nehéz a születésnap. Mert jel, egy rovátka az időtengelyen. De merüljünk el egy képben...

Az óra belsejében a fogaskerekek kapaszkodnak. Vannak kisebbek, vannak nagyobbak. Egyszer az üvegfalról hatalmas koppintás, legalábbis a vasfogaknak, nem szoktak hozzá ilyen erős hanghoz. Ők csendesen ketyerésznek. De ez az üveg meg rendetlenkedik? Az üveg igenis nem rendetlenkedik, csak valami rajta kívül. Körmével csapott oda. Az üveg ártatlan. 

Lehetne, hogy olyan szépen surrogjunk az életben, mint a kis fogaskerekek? Szelíd, ütemes zene, soha meg nem áll talán, és ráadásul mutat, valamit felmutat. A mutatót! Van célja, van haszna, de ő belül mégis lágyan önmagában van. Csak felül forog valami, egy bizonyos lap választja el őket, az nem is az ő dolguk, ami fölöttük zajlik.

Ha az életem adna egy kelyhet, egy lehetőséget valaminek, amiről nem is tudok, nem is kell tudjak, csak végezném a dolgom, az nagyon barátságos, önmagáért szép lenne. Ez csakis azért nem valósul meg, mert valami időnként kopogtat, ébresztget.

De hogy van ez, Ő ébresztget? Nem engem szántak ébresztésre? De Ki szánt annak? Hol vagyok ÉN, miért épp ÉN?

A fogaskeréknek nincs kérdése, mint tudjuk, azt hiszem a válaszokhoz képet kellene magamban már váltani, kiszállni a meghatározottság csalóka örömöket okozó mátrix világából.

Csak, mert az életem nem lehet alibi.