Keveset láttam még? Keveset, biztos. Sokat éltem már? Sokat, biztos! 

Sokat láttam már? Sokat, biztos. Keveset éltem még? Keveset, biztos!

Fordulj be a körúton, nézd meg, hogy honnan jön valami és hová mész Te. Ha ez megvan, számold meg hány bokád van, tátsd ki szád, és igyál egy kicsit a levegőből. Ha ez is megvan, akkor fordulj vissza és nézd meg hová mentek mások és honnan jöttél.

Hasonló cirkuláló gondolatok folydogálnak most bennem. Az ereimben az életerő nem annyira domináns, mint agyamban az idegek közötti sugárzás átadás. Rezgések, finom megtartó rezgések. Miért kellene ennél több? Mitől is hallom meg a hangot, melyet leüt valahol a zongorán valaki távol? Mitől szűkül össze a szemem, hogy kezdjek el figyelni? Mitől kezdem a légzésemet mélyíteni, mitől kezdem lábam mozgatni?

Tegnap sokat beszélgettem, több mindenkivel is. Sok beszélgetés után most szünet van. Várakozás az újra. A régi dolgokat már sokat rágtam. Elmondtam, jöhet az új. Mit kell mozdítsak, mit kell akarjak, hogy veszem észre, hogy az, ami jön, valami új? Hogy már nem a régi zene ismétlődik, csak más hangszerelésben! Hogyan veszem észre? Az első akkordnál, vagy a harmadiknál, vagy csak percek múlva?

Mondd, hogy veszed észre, hogy az életed mintáját tényleg megváltoztattad? A rigók jelentik? Az arcok feszülése, szemek tágulása? A kezed izzadása, görcsberándulása vagy elernyedése? A lábad gyengülése, vagy épp heves szaladása? Mikor veszed észre, hogy az életed a tiéd, és mitől is a tiéd? Attól, hogy szabad vagy kimondani amit gondolsz? Hogy érzed is pontosan azt, amit gondolsz? Hogy érzed, ami történni fog Veled? Hogy biztos vagy a folytatásodban? Hogy szakadás nélkül folytatódik a szál, amit most fűztél be magadnak a tűbe? 

A tű éles, hegyével kell tudd, hova szúrd. A tű lukába megkeresni a cérnát sem egyszerű. Nem tudom, gombolyítottál-e már fonalat, mert nem akartad, hogy gubancolódjon, ezért gömbölyűre tekerted, mielőtt a tűdbe akartad fűzni. S utána szúrtál. Oda, ahová akartad. Vitted addig, amíg szeretted volna, s egyszer csak valami összeállt, ami használatos lehetett valamire. Akár egy kész öltözetnek, akárcsak egy lyuk, szakadás eltüntetésére.

Hát nem varrunk mindig sem babaruhát, szép csipkéset, romantikusat, s nem varrunk extravagáns divatdiktátorként másoknak megmutató költeményeket. De van, hogy toldozunk, foltozunk. Van, hogy átalakítunk. Van, hogy hímzünk egy szépet, van, hogy kötünk egy meleget. Ki így, ki úgy. Mikor így, mikor úgy.

Mitől is különbözik életem cérnaszála azokétól, akik szintén keringnek körbe, mint Te vagy én  a körúton? 

Kell, hogy lássak eleget, kell hogy éljek eleget, kell, hogy értsem a nem elszakadó cérnaszálak életét.

Fura hangulat lett ma rajtam úrrá. A hangulatok tünékenyek, de mégis tudjuk, hogy nagyon mélyek, ha meghallgatjuk az üzeneteit. Csalogatom magamban magamból elő ezeket az üzeneteket.

Mi akar most nekem, másoknak üzenni?

Az anyai lényemben van valami szépség, valami édes szomorú? A tanult egyénemnek kezd lenni valami új fizimiskája? Kezdem összerakni a mit ér a tudásom kezdetű faggatózó, rigmusos, kötekedő, de minimum évődő szólamokat? Az egyedül lenni miért nem magány, de mégis az, ha értem a magány szépségét? A sok-sok múltbéli kacérkodó próbálgatások, hogy elhiggyem magamnak, én teszem és nem más, kezd valahol szélnek ereszthető elvárás lenni? 

Azt hiszem egyik sem és mindegyik. Nem ez most a fókusz.

A fókuszban az van, hogy nem fáj a szülő családomnak integetni. Nem fáj, hogy távolabb van az anyám és ezzel talán mégis a legközelebb, mint valaha volt. Látom őt, ahogy elhagyott, mert magával bután megalkudott és ahogy kalamajkát indított az egész családban a gyerekei között. Ő volt bizonytalan. Ő volt törékeny. Ő az még most is, 80 fölött egyre inkább. De mégis lehetne talán még mindig, hogy magára találjon. Még talán van ideje, mielőtt elmegy. Nem az én dolgom eldönteni.

Visszahagyott nekünk egy nyafogó, kezelhetetlen helyzetet. Mert anyám nem tudott anyám lenni. Nem tudott, mert nem volt ereje csak 95%-ig. 95 %-ig volt minden rendben. Az 5% az a minőség, ami az anya legigazibb minősége. A feltétel nélküli szeretet. Ezt nem tudta. Féltette magát, félti most is. Fél a halál előtt, nem tud rendesen aludni. Szeretne megalkudni a halállal, egyezkedik. Ne legyen mások terhére, ő a szuper anya. Közben spekulál, hogy ússza meg az életet még a várható kínoktól. Hogy lehet majd, hogy a sok betegséghez olyat szedjen össze, ami nem szögezi sokáig ágyhoz, nem kéri a hozzátartozók figyelmét, neki nem fáj, nem kell megélnie, hogy bizony jön érte a halál. 

Szeretné ezt megúszni. Pont úgy, ahogy az anyaságba sem tudott 100% -ig beleállni. Félt, hogy kitől kap milyen pofont, melyik gyereke hogy fog visszaütni, megsértődni, megbosszulni, ha ő meri magát vállalni. Ráadásul a fél világ volt ellene, legalábbis pont senki sem segített. Így most ezek a gyenge határral felnőtt gyerekek értelmezik az ő életét, s neki kell nekik értelmezni az ő életét.

Nem megy. A halál előtt piszok nehéz. Mikor jön? Lehet, hogy még 10 év? lehet, hogy 20? Ezek a számok pont olyan fenyegetőek, mintha hónapokat, heteket számolna.

Most mit ér az élete? Azt kérdezném tőle, ez most miért kérdés? Rengeteg jó dolgot, élményt birtokolhat, akár csak azt is, hogy úgy jutott el idáig, hogy nem volt katasztrófa az életében. Persze volt sok nyomás, sok belső elzárkózás. Ezért van rengeteg szervi baja, gyakorlatilag egyik sem egészséges. De egyik sem halálos. Rengeteg a gyógyszer, rengeteg vele a kérdés, meddig tartják ezek benne a fonalat, meddig viszi egyedül még tovább? Mennyitől szerencsétlen, mennyinek hálát adhat.

A legrosszabb lehet, hogy nem fekete-fehér semmi, pont legbelül dől el, hogy tudsz-e örülni a szépnek, vagy vágyod a fekete erős börtönét.

Szóval anyám kínlódik a halál előtti egyezkedés lehetetlenségének megbékülésével, én meg azzal, hogy mennyit ér a nő, ha nő.  Nehéz felkelni reggel az ágyból, kimenni és elhinni, hogy a mai nap lesz valami új, vagy legalább valami régi szép, s hogy nem pont egy lépéssel halad afelé, amit nem akar. Nehéz. Értem én.

Bennem mégis az a kérdés, hogy mennyit ér a nő, ha nő? Azt éltem meg, hogy pont annyit, amennyi. Amennyire taksálja magát, amennyire bízik magában. Ha ez megvan, akkor nem marad kérdés, hogy mikor fog még mi történni, aminek még meg kellene lennie, vagy el kellene kerülni. Akkor az van, ami van. Akkor vannak újdonságok, mert rálátsz a tegnap nem észrevett dolgokra is. Akkor vannak szépségek, mert éled a természet csodáit, mely beléd is mindig befúrja magát. Azt hiszem, akkor a halál is szépség. Azzal ahogy Te érted érkezik. Ha lassan, akkor elgondolkoztat. Ha gyorsan, akkor elemel. Közömbös nem lesz se Neked, se a halálnak.

Ez egy kockázat és ahogy minden kockázat maga az élet, a nem-kockázatban halott lenne. Amit előre tudsz, az a nem-élet.

Hogy mondjam hát el ebben a különös hangulatban, hogy vagyok nagyon távol anyámtól és hogy vagyok nagyon közel? Döbbenet van az arcomon. Csodálkozással vegyesen. Belül pedig átjár a nyugalom. Van, amiért anyámnak hálás vagyok, pontosabban nagyon sok mindenért. Ezt a pillanatot is ő idézte rám, csak épp már egész napja tart. Engem is tart.

Nem zavar,megtart a kérdés. Az a kérdés, amit ő nem tett fel magának. Én meg örülök, hogy rajta keresztül, az ő példáján keresztül megélhettem a kérdés előbányászását és a vele való munkát.Ezért vagyok tőle nagyon távol. Viszont nagyon közel is, mert fel merem tenni helyette, az ő sorsára is rátéve ezt az olvasó szemüveget.

Azért a végső kérdés, hogy mennyit ér egy nő, tompán hajladozik bennem. Vajon miért marad kérdés ez? Másrészt, hogyne, az alapkérdés mindig ez, ennél fontosabb nincs, mint hogy megélhessem, mennyit ér a nő. Nem én, a nő. Mert én a nő vagyok, nincs bennem másik egység. Illetve van, a férfi. Használom szinte az összes elemét, kb. 95%-ig. De a nőét 100-ig...

Hosszú és nehéz az út a gyermeknevelés célkeresztjei között tántorogva. Hol azt hiszed, soha el nem érhető, hol azt, hogy nem is mérhető. Hol máris megérkezettnek hitted magad, de egyszerre nagyot zuhansz vissza az időben, mert csak hitted, hogy meglépted. Hol észre sem veszed, hogy mi lett volna a dolgod, hol... S mégis iszonyú boldogság juthat hozzád, érhet el, ha figyelmesen kalandozol, s a nevelés célkeresztjét mered magadra is felrajzolni.

Felléphetek a lépcsőn, ugrálhatok szikláról sziklára, merülhetek folyóba és állóvízbe, megkereshetem az erdő legmélyebb rejtekét és a nyílt szépséges virágú rétet, de bezsákolhatom magam valami civilizált sötét odúba rövidebb, hosszabb időre, egyre megy. Szerzem a pontokat az életben maradáshoz, mások életben tartásához, túléléshez és megéléshez. 

Boldogság! Ez a legszebb mánia, amit nem szoktunk szerencsére utálni. Elhagyni sokszor, sőt a hiányát is. De gyerekekkel azt hiszem nem lehet elhagyni! Amikor szomorú, sötét órák jönnek, amikor nem látszik miért kellene bármilyen emelkedettebb sziklát keressek, bármilyen erdőt, rétet szagoljak és merüljek meg, hogy belső rezgéseimben megéljem, hogy erős vagyok, akkor jön valami: figyelés rájuk!

Nem tudom miért van ez így, miért figyelsz előbb-utóbb úgyis rájuk! De történik, nem kell rajta dolgozni. Mintha csak legyintgetnének az angyalkák. Az angyalkák, akik bennük vannak. Mikor megszülettek, őket nevezted annak. Most meg ők adják azt, amit akkor át sem gondoltál. Csak annyit tudtál, hogy meleg van, napfény van, mert itt vannak Veled, Veletek. Most is itt vannak, az angyalkák is itt vannak, mélyen, a sok év alatt felnőttek az angyali arcok. Felnőtt benned is valami. Velük nőttél tovább, pedig azt hitted már szüléskor is felnőtt voltál.

Kiment a vízhez, egy fából készült szép kis móló volt, hosszan benyúlt a vízre. Ott kezdődött valami újra. Ott a víz tetején, a móló hosszú egyenese után. Ha kiment, valamiért mindig ott volt a lelke. Valahol elől, lebegve ment a víz fölött, egyedül. Körötte pára és fényjátékok, lepkék, bogarak surrogtak. Lehajtott fejjel jött vissza, mert valamit mindig otthagyott, amikor lelépett a falécekről a földre.

Ez gyakorlatilag egy önkínzás? Töltekezik a lelkem, de amikor már nagyon megtelt, s annyira tele van, hogy menekülnöm kell, akkoris fáj otthagyni. Fáj otthagyni azt, ami egyébként már sok is volt egyedül.

Visszamegyek a családomhoz, úgyis várnak, tudom. Akkor is, ha szúrós, morcis megjegyzéseket kapok. Akkor is, ha én is ezt adok, mert még kint maradt a mólón egy részem, a hülye, s most rendetlenkedik itt nekem, nem értem miért csinál feszkót. Kell a másnap, vagy kell az óra, hogy a hülye részem felolvadjon és már ne lehúzzon, de átadja mindazt a szépet, amit csak ő tud bezsákmányolni, a hülye.

De most mi van? Az egész családban meg én vagyok a hülye? Biztos, legalábbis sokszor csak ezt hiszem az én kis egómmal. De azért látszik, hogy a többiekben is van az a kis huncut hülye, a gyermek, akit ha nem nevelünk meg, megmarad boldog gyermeknek, a mólón.

Ma, kicsit lelassultam.

Tegnap, találkoztam emberekkel, akiket nem ismertem, közösen gondolkoztunk, mind nő volt. Két hetente fogunk találkozni.

Pár napja, dolgoztam azon, hogy mit tudok dolgozni. Lassú kavicsmosás képét eredményezte.

Ma, nem mentem segíteni valakinek festeni, mert nem tudtam mi akar lenni ez a segítség, ő nem kérte annyira, én viszont azt gondoltam, szüksége van rá. Közben menekülni akartam saját dolgaim elől. Hazug Helyzet (HH, az ikonja). De töröltem. 

Ma, dolgoztam azon, hogy mi a dolgom a nagyon beteg kutyánkkal. Nem az én kutyám, de most az lett, amikor éjszaka az esőben kis köröket írt le a teraszon, én pedig kábultan néztem még az álmomtól, róla szólt.

Mi az, amit tegyek mostanában, konkrétan ma? Mi mozdít? Kit mi segít? Ez a kérdés a kutyával, a festéskor, a munkám tervezésekor, a gondolkodók témájának keresésekor, mindig ugyanaz. De tudom én mit akar a másik?

Rendszeresen azt veszem észre, hogy azt gondolom, tudom mi segít másnak, közben nem tudom azt sem, nekem mit kellene tennem. Mármint lexikálisan fel tudnám most is sorolni, de mi az, amire szükségem van, amit igazán szeretnék?  Én hiszem... Te hiszed... Ő hiszi... Hiedelmeink vannak, de hogyan lesznek a tények?

Ülök a gép előtt, s megpróbálom leírni, kiírni magamból, mi van most. Ez biztos segít. Leírni a vágyamat. Ez még inkább biztos segít. Természetesen allegóriában.

A köd felszáll, az eső meg helyet cserél vele. A szél nem fúj, vár. A ház ajtaja be van csukva, bent sötétség. A padlás poros, takarja a belső üreget. A fákban, a falban bogarak mászkálnak, élik az életüket. Lent, a két szobát elválasztó függöny meglibben. Az egyik szoba padlójának matracán egy lány fekszik betakarózva. A fiú már elment. A másik szobában lecsúszik valami, most ért oda az idő, hogy a fal elengedje. Egy gitár, vagy hegedűtok. Egy húr pendülése hallatszik, nagyon halkan. A lány félig éber, igyekszik mély álomba merülni. Kint egy rigó száll fel, kezdi üdvözölni a hajnalt. A következőt.

Minden él, a saját törvényei szerint. Teszi, ami az idő szerint neki a dolga, a saját dolga. A bogarak, a leplek, az elhagyott tárgyak, az élők járják a saját útjukat.

A képben nézem lányt. Hogyan kapcsolódhat, mikor beburkolja a takaró, a szoba, a függöny, a ház, a padlás, az eső párája? Bent van egy nagy egészben. Mi az, ami bent megvan a lánynak? A szerető lehetősége, a burok védelme, az álom szabadsága?

Mi az ami segít, nekem? Hogy bennem van a lány! Hogy én leszek a lány hatvan, hetven, nyolcvan évesen! Hogy enyém a szeretet, a burok, az álom lehetősége. Ez mindig az enyém.

A többi nyitott kérdés.

Nehéz élmény, amikor öregebb leszel, mármint amikor közeleg a születésnapod. Ez egy kicsit a számvetés ideje, akkor is, ha nem viseled magadon az önfelfedezés célkeresztjét.

Szép nyári nap lehetett, amikor világra jöhettem. Ma azt gondolom, csak így lehetett. Messze és messze szálltak a madarak, nőttek a fák a májusi esőtől, hajladoztak a növények a szél finom leheletétől és az emberek, állatok tették a dolgukat. Én is tettem a dolgom, világra jöttem.

Azóta semmi nem változott, csak botorkálok ugyanebben a képben. Azt hiszem ez nem is nagyon zavar, mármint, hogy így és az örök változások körforgásában vagyok.

Egy valamit szeretnék csak tudni. Miért vagyok én is benne? Nem lehetett volna kimaradjak belőle? Mi az az indok, amiért kellek itt ebben a halomban.

Születtek gyerekeim. Ők abszolút igazolják, hogy van dolgom. Ha addig alibinek vettem volna az életem, onnan kezdve már valóság. Kellek, az életem nem helyettesít valami mást, hanem konkréttá vált, igényeltté, valakiknek fájna, ha nem lennék. S nekem is fájna már nem lenni. Nagyon fájna.

Ezért nehéz a születésnap. Mert jel, egy rovátka az időtengelyen. De merüljünk el egy képben...

Az óra belsejében a fogaskerekek kapaszkodnak. Vannak kisebbek, vannak nagyobbak. Egyszer az üvegfalról hatalmas koppintás, legalábbis a vasfogaknak, nem szoktak hozzá ilyen erős hanghoz. Ők csendesen ketyerésznek. De ez az üveg meg rendetlenkedik? Az üveg igenis nem rendetlenkedik, csak valami rajta kívül. Körmével csapott oda. Az üveg ártatlan. 

Lehetne, hogy olyan szépen surrogjunk az életben, mint a kis fogaskerekek? Szelíd, ütemes zene, soha meg nem áll talán, és ráadásul mutat, valamit felmutat. A mutatót! Van célja, van haszna, de ő belül mégis lágyan önmagában van. Csak felül forog valami, egy bizonyos lap választja el őket, az nem is az ő dolguk, ami fölöttük zajlik.

Ha az életem adna egy kelyhet, egy lehetőséget valaminek, amiről nem is tudok, nem is kell tudjak, csak végezném a dolgom, az nagyon barátságos, önmagáért szép lenne. Ez csakis azért nem valósul meg, mert valami időnként kopogtat, ébresztget.

De hogy van ez, Ő ébresztget? Nem engem szántak ébresztésre? De Ki szánt annak? Hol vagyok ÉN, miért épp ÉN?

A fogaskeréknek nincs kérdése, mint tudjuk, azt hiszem a válaszokhoz képet kellene magamban már váltani, kiszállni a meghatározottság csalóka örömöket okozó mátrix világából.

Csak, mert az életem nem lehet alibi.